Úgy hírlik, hogy megmenekült a Kiserdő. De, ki ad vigaszt a hoppon maradt favágóknak és útépítőknek? Pedig lenne itt nekik egy testhezálló munka a környéken. A Kiserdőhöz képest csupán szimbolikus léptékű az igaz, de van benne mindabból amit annyira szeretnek: pici fakivágás meg kevéske betonozás is. Ja! Értelme is van, bár lehet, hogy ez nem szempont. Na, de miről is lenne pontosan szó:
Jelenleg azok az iskolások, akik a 3 -as villamossal közelítik meg a József Attila-lakótelepi Kosztolányi iskolát, jövet – menet egy keskeny, kacskaringós ösvényt követve vágják át magukat egy pár éve telepített buja vegetáción. A fásítás még nem erősödött meg, ezért a fák inkább egymásba fonódó bokrosnak mutatják magukat egyelőre. Sokan – joggal – azt gondolják, hogy az iskola mellé telepített fekvőrendőrrel kombinált zebra a nagy semmibe vezet, pedig dehogy. A zebrán átkelve tűnik csak fel a lábunk előtt kanyargó ösvény. Nekiindulunk. Minden átmenet nélkül, két lépés után elnyel minket a természet. Akik gyakran járnak arra tudják, hogy középtájt van egy enyhe jobbos kanyar, ahol célszerű óvatosan lépdelni, mert arra a részre emberek szoktak kakilni. S mielőtt jobban belemelegedhetnénk az ösvény követésébe és a belógó ágak és egyéb tereptárgyak kerülgetésébe, már kint is vagyunk ismét. A villamosmegálló díszburkolatára lépve, még felnőtt fejjel is érez valami megnyugvásfélét az ember. Nem jó ez így. Járda kéne. Elég lenne egy egyszerű, filigrán, jól belátható, ami nyílegyenesen köti össze a zebrát, illetve az iskolát a megállóval.
